Vásárfia

Kató néne az utcát söpöri,
De nem a söprűt, az utat figyeli.

Jaj mikor jön, rég kiment a szőlőbe,
Szőlőnek is legtávolibb végibe.
Pirkadatkor már nem vót az ágyába,
Ménkő üssön szőlejébe, borába.

Mán a tehén megjött a csordábúl,
A veres nap is lefele bukdácsúl.
Fejni kék, és ellátni a jószágot,
Az uram meg most járja az országot.

Göncöl szekér is fen vót mán az égen,
Imre bátyó baktat haza, sötétben.
A kisajtó szépen, halkan nyikordult,
Amikor az Imre bátyó béfordult.

Nagyot csavart, szép magyaros bajuszán,
Nagyot szólott „ hé anyuk, gyere mán”.
Kató néne erre aztán föl is kelt,
Gyorsan lámpást gyújtott, aztán kikémlelt.

Látta hogy az ura várja a gangon,
Ajtót nyitott, s így szol vékony hangon:
Maga a szőlőt kapálta idáig?
Vagy tán az óbort vedelte tíz óráig?

Nem vótam én sem szőlőbe, se másutt,
Csak a Biharkeresztesi vásárutt!
Nem jöttem én üres kézzel el onnan,
Vásárfiát itt hozom a zsákomban.

Imre bátyó elővette iszákját,
Iszákjából egy picike ládikát.
Kató néne arca erre felderült,
A turpisság mostanra kiderült.

Lakos csizma is került az iszákból,
Kap még szép mézeskalácsot az urától.
Kató néne elfelejti bosszúját,
Sietve melegíti urának a vacsorát.

Estebédjét Imre bátyó megette,
Majd pipáját a szájába bétette.
Miután a tajtékpipát elszívta,
Lefeküdtek pihe-puha ágyukba.