magány

nemrég elgondolkoztam azon, hogy milyen egy unalmas és visszataszító ember lehetek. soha senki nem hív fel, senki nem kíváncsi rám, senki nem kérdezi, mi van veled Attila. csak akkor hívnak fel, ha akarnak valamit. nem kíváncsi rám senki. ezt a blogot se olvassa senki, nem is tudom minek írom. szóval az ÚRON kívül senki nem kíváncsi rám a "kintiek" közül. meg kell mondjam ez igen rossz érzés hogy senkit nem érdeklek. vajon azért nem érdeklek senkit mert fogyatékos vagyok?


HAHÓ OLVAS ENGEM EGYÁLTALÁN VALAKI???

levél Sándornak

Üdvözöllek Sándor.




bocsáss meg hogy érdektelen levelemmel zavarlak, de úgy érzem el kell mondanom neked amit érzek.

Sándor! szeretem az urat!!!szeretem a fenyítéseit, szeretem és szolgálni akarom mindhalálig.

és ez az érzés ami bennem van majd szétfeszít, érzem az ÚR szeretetét, és jelenlétét a szívemben.

bármit megteszek érte. egymás után jönnek váltakozva a próbák, kisértések, nehézségek, és miután sikerült a próba, a felemerő érzés érzem az és Istenem jelenlétét, a szentlélek erejét ahogy munkálkodik bennem.

tegnep este, sötétben kimentem az udvarra imádkozni. ima közben néztem az eget, felhős volt. miután imádkoztam és rámondtam egy áment, egy szél fujt el egy felhőfoszlányt és láthatóvá vált három csillag.

patakokban folyt a könnyem. lehet hogy ez egy hétköznapi dolog de akkor én ott jelet véltem felfedezni ebben.

úgy éreztem el kell mondanom valakinek. sok-sok tanulnivalóm van még, mert még sok a hibám, kérem az URAT,

továbra is tanítson. tanítson állhatatosságra, alázatra, őszinteségre, és arra hogy ne érdekeljenek a földi hiúságok,

hogy minnél jobban tudjak szolgálni.



volna egy kérdésem hozzád amit már rég megakartam kérdezni:

melyik élvez nagyobb prioritást megmenteni az ember fizikai lényét, (éhségtől veszélytől betegségtől stb.)

vagy megmenteni az ember lelkét, üdvösségét?



köszönöm hogy időt szakítottál buta levelemre.

szeretlek. áldjon meg az ÚR



--------------------------------------------------------------------------------

tanulságos történet

egy történetet mesélek nektek.

Míg egy férfi új autóját szerelte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.


Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti.

A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját, szemében fájó tekintettel kérdezte: "Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim?"

Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.

Visszament az autójához és többször belerúgott.

Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.

A gyermek azt írta:"SZERETLEK APA!"

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az EMBEREK VANNAK HASZNÁLVA ÉS A TÁRGYAK SZERETVE!

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot:

A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek:

- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,

- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,

- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,

- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,

- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!

A harag és a szeretet nem ismernek határt. Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!

Kis lak áll a nagy Duna mentében

amire legjobban vágyom

pár napja negyvenöt éves lettem. szerintem kevés olyan negyvenöt éves ember van akinek ne monda volna valaki hogy "BÜSZKE VAGYOK RÁD" nekem még senki nem mondta, de nagyon vágyom arra hogy valami olyasmit tegyek, aminek hatására valaki büszke lenne rám.
ha a tévében meghallom ezt a két szót, sírok mint egy öt éves. talán azért nem mondta nekem senki hogy büszke rám mert még nem tettem olyat hogy ezt kiérdemeljem?! BÁRMIT megtennék hogy ezt a két szót kiérdemeljem valakitől. ha kell az életemet is feláldozom.

nagycsalád

nagyjából a hatvanas évekig az emberek magyarországon nagycsaládban éltek, aztán a hatvanas években elkezdődött egy függetlenségi hullám, a gyárakban, a téeszekben mindenki "normális" bért kapott, amiből fen tudott tartani magát és szűk családját a nagy család köteléke nélkül.
aztán mostanában hogy egyre nehezebb önnálóan megélni ujra kezd "divatba" jönni a nagycsalád. a nagycsaládnak megvan az előnye és a hátránya is. előnye hogy kevesebből meg lehet élni mint önnálóan. a családtagok öszedolgoznak segítik egymást. kevesebb az otthoni munka mert a nagyszülök főznek, mosnak, vigyáznak a gyerekre ha kell. a nagycsaládban élő emberek sokkal nagyobb biztonságban érezhetik magukat mint az önnálóak. hátrány, hogy nincs nagyon magánélet, a családtagok szeretnek mindenbe beleszólni, nincs akkora szabadságérzet.
szerintem a hátrányokat ki lehet küszöbölni, de pénzigényes.
én hatéves koromig nagycsaládban éltem, boldogan. aztán anyám elvitt, és onnantól egy kis családban éltem, nem anyira boldogan. én megmondom őszintén irigylem a nagycsaládosokat, ahol generációk vannak együtt, igaz vannak surlódások, de azok a nagy közös ebédek, ünnepek, fantasztikus lehet.
Tamásnak van egy ötlete, ami szerintem nagyszerű és működne.
az ötlet az, hogy az idős egyedülálló, magányos öregek mellé adnánk három közép vagy enyhe fogyatékost, és két állami gondozott gyermeket. a néninek jobb, mert nincs egyedül, végre érzi hogy fontos eleme a társadalomnak, és könyebben megél. a fogyatékosnak jobb mert családban él, fontosnak érzi magát mert neki is ki kell venni a részét a gyermek gondozásból. a gyereknek jobb, mert családban él és nem egy nagy "kóterben" élvezheti a család szeretetét, gondoskodását.
az álamnak jobb mert így sokkal olcsóbb, mintha intézményeket kellene fentartania.
nosza tisztelt politikusok fel van adva a lecke, a megvalósítás rajtatok múlik.     

én. kamasz kor.

még talán hetedikben ki kellet találnunk hogy mi legyen a foglalkozásunk. én mivel kedvenc unoka testvérem könyvkötő volt én is azt választottam, bár halvány fogalmam se volt a szakmáról. ősszel beiratkoztam és megkezdtem a tanulmányaimat. osztály társaim nagyon rendesek voltak nem úgy mint az általánosban.
én akkoriban nagyon kis növésű voltam. akkora voltam mint egy ötödikes. és ők fölkaroltak engem.
jött a második reménytelen szerelem szamosi anna képében. piszkosul belehabarodtam. egyszer randiztunk, de az is kész kabaré volt.
az osztályzataim nagyon gyengék voltak sorba vittem haza a karókat, amiket meg se mertem mutatni anyámnak. nagyon stresszeltem. január fele kiderült hogy én menthetetlenül meg fogok bukni.
akkoriban kezdtem el szedni a növekedési hormont és anyám rávette az orvosomat hogy irjon az iskolának egy igazolást hogy ezt az évet nem fejezhetem be, a gyógykezelésem miatt. így megúsztam a bukást.
az utolsó nagy vakáción albertirsán a nagymamánál és a nagybátyámnál még felhötlenül.
aztán szeptemberben ujra beiratkoztam. sajnos az újj osztájtársaim nem voltak olyan rendesek mint az elöző évben, sőtt, elég szemetek voltak. megbuktam az év végén.
bukás után anyám kijelentette hogy nem ülhetek othon tétlenül, vagy tanuljak vagy dolgozzak.
a szomszédom villanyszerelő volt, ő mondta hogy dolgozhatnék a válalatánál. így kerültem a villanyszerelők mellé segédnek havi kétezer forintért (apám kétszerannyi gyermektartást fizetett értem.).

én. gyermekkor 2

szóval beírattak az iskolába, előtte anyám otthon volt a csecsemő öcsémmel, így fel tudott készíteni az iskolára rendesen, bár módszerei néhol durvák voltak, de mikor elkezdtem az első osztályba járni messze többet tudtam a többieknél, mindenből kitűnő voltam kivéve az írásból, ronda volt a kézírásom.
aztán a második évben iskolát kellet váltanom, mert felépült egy iskola, a közelünkben. az új osztály társak már nem voltak olyan nyugisak mint a előző. én akkor rettenetesen félős voltam. féltem mindentől és mindenkitől cs a megszokott környezetben éreztem otthon magam, az iskolában nem. ezt persze észrevették az osztály társaim és rendszeresen szekáltak, bántottak néha vertek is. persze erről a külvilágnak semmit nem mertem elmondani. szégyelltem. tízóraimat mindig elvették, táskámat dobálták dolgaimat összefirkálták, és persze ezekért én mind kaptam otthon. ahogy cseperedett az öcsém és látni lehetett hogy ő a család szeme fénye éreztem hogy csak nyűg vagyok otthon. anyám olyan hideg fajta sohase mutatta ki szeretetét senkinek mostoha apámon kívül még öcsémnek se. a mostoha apám meg nem nagyon foglalkozott velem..
az egyetlen hely ahol tényleg otthon éreztem magam az Albertirsa volt, egész nyarakat ott töltöttem. imádtam nagymamámat és a nagybátyámat. nagynénémet már kevésbé. szerettem volna végleg ott maradnom de nem lehetett. hetedikes koromban voltam szerelmes előszór, egy hatodikos lányba. természetesen esélytelen voltam. volt három osztály társam haverok voltunk mindig velük lógtam. egyszer miután mindenki elment otthonról elővettem egy gyufát és mivel szerettem a tüzet játszottam vele egy gyufa megégette az ujjam bedobtam a szenes vödörbe amibe papír volt az kigyulladt. szerencsére volt annyi eszem hogy vízzel eloltsam.
anyám miután rájött lefektetett hassal az ágyra lefogta a kezemet és rettenetesen elvert szíjjal de annyira hogy tiszta hurkás volt a lábam,a hátam. ahogy jártam ki sorra az osztályokat osztályzataim egyre romlottak.
az egész gyermek éveim stressz volt. félelemben éltem, mi lesz ha kiderül egy egyes, rettegtem ezért hazudtam. a nyolcadik osztályt alig tudtam elvégezni annyira leromlottak a jegyeim. rettenetes volt rettegésben élni, még néha visszatér álmomban