mostanában valamelyik éjszaka eszembejutott multam legrosszabb időszaka.
amikor édesanyám nap mint nap bejött a szobámba és mindennap elmondta, hogy engem mindenki utál nincs egy ember se aki kedvelne mert egy patkány vagyok és az lenne a legjobb ha felakasztanám magam vagy a metró elé ugranék és ez így ment talán egy hónapig.
sikerült velem elhitetnie hogy engem nem szeret senki mert bennem nincs semmi szeretetreméltó. akkor volt az öngyilkosági kisérletem. de ez a múlt.
édesanyámnak megbocsátottam, nem tudom mért tette amit tett biztos megvolt rá az oka.
azóte sem bízom anyira az emberekben mert még lelkem legmélyén még hallom anyám szavait.
Egy Ebola-járvány margójára
10 éve
.JPG)
3 megjegyzés:
Tudod Isten tudott róla, hogy az embernek időnként még ilyen kegyetlen pofonokat is át kell vészelnie ebben a nem mindig olyan kellemes földi dimenzióban, ezért leiratta Ézsaiással: "Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!" Ézs. 49:15. S úgy folytatja: "Ime, tenyerembe véstelek be, SZÜNTELEN előttem vannak falaid."
Úgyhogy emberek ide-oda. A MIndenható Isten tuti, hogy fontosnak és értékesnek tart. Téged is. Engem is. Azokat is, akiknek ez a tény a legkevésbé se számít... S egyikünk se szebb, jobb vagy több a számára, mint a másik. Mindannyiunkért ugyanakkora árat fizetett.
S mi is szeretünk!
Attila...nemtudom, hogy ki hogy van ezzel, de én szeretlek (mint barátot)...Szendrő Attilát magát..
köszönöm Szilvi, Péter
Megjegyzés küldése